A KÍNAI NAGY FAL

A leghatalmasabb építmény, melyet emberi kéz valaha is alkotott, 3440 kilométeren át kígyózik Kínában, mint egy sárkány hosszan elnyúló tes­te és farka. A kínai Nagy Fal, mely több mint 1800 éven át épült millió és millió ember munkájával, a Sárga-tengernél, Peking közelében kezdődik, és a jia-jü-guani Jáde-kapuig ér, mely egykor a kínai birodalom határát jelölte ki a vad közép­ázsiai vidékeken. A fal volt a határ a kínai civili­záció és az északon élő barbárok között, itt ért véget a kínai civilizáció befolyása, mögötte már csak zord hegyek és sivatagok terültek el, ahol a nomádok tengették nyomorúságos életüket. A Nagy Fal „az emberiség legkolosszálisabb alko­tása" - ahogy egy amerikai tudós, Owen Latti­more fogalmazott.

Az építkezés az első császár, Csira Si Huang-ti uralkodása alatt vette kezdetét, akinek nagy hódí­tó háborúk után végül i. e. 221-ben sikerült egye­sítenie egész Kínát. Már korábban, az i. e. V. szá­zadban is léteztek rövidebb falsza kaszok, melyeket helyi fejedelmek építtettek, de a császár ezek kö­zül sokat lerombolt. Kemény kézzel igazgatott, hatékonyan működő birodalmat hozott létre, erős hivatalnokrendszert épített ki. A bűnözőkkel ke­ményen elbántak, a naplopókat besorozták a had­seregbe, és a birodalom legtávolabbi sarkaiba ren­delték szolgálatra. Ezek a katonák voltak a Nagy Fal első építői. A legújabb történelmi kutatások sze­rint Csira fővezérét, Meng Tiant rendelte ki 300 000 ember élén, hogy szorítsa vissza a barbárokat északon, és építsen egy falat, mely a természetes adottságok kihasználásával leküzdhetetlen aka­dályként védelmezné a birodalmat.

A ma látható építmény sokkal későbbi erede­tű, a Ming-dinasztia (1368-1644) idejéből szár­

urazik. Céljuk ugyanaz volt vele, mint Huang-ti császáré - védekezni az északról jövő inváziók ellen, és egyértelműen kijelölni a birodalom ha­tárát. A Ming-korabeli fal legjobb állapotban fennmaradt szakasza Peking és a tenger között húzódik, keleti irányban fut végig a Jan-san hegy gerincén Sen-haj-guanig.

E két időszak között Kína más uralkodói is raj­ta hagyták kezük nyomát a falon, munkások mil­lióit hurcolva el kényszermunkára. Csira Si Huang­ti a hadsereg katonái mellett félmillió parasztot is dolgoztatott. Több mint 600 esztendővel később, 446-ban, Taj-ping Csen jün 300 000 munkással épít­tetett egy újabb szakaszt, míg 555-ben Tiara Bao 1,8 millió parasztot küldött kényszermunkára.

Voltak olyan időszakok, amikor a fal jelentő­sége háttérbe szorult: a Tang-dinasztia idején például, mely 818-tól uralkodott, úgy véleked­tek, hogy legjobb védekezés a támadás, ezért a fal megerősítése helyett inkább egy ütőképes hadsereg megteremtésére összpontosítottak. Amikor azonban a Mingek kerültek hatalomra, az erődítmény újból nagy jelentőséget kapott.

A fal építéséhez földet, követ, fát, cserepet, il­letve a Ming-dinasztia idején téglát használtak. Mivel a szállítás nehézkes volt, főként helyben található anyagokat alkalmaztak: a magas he­gyekben köveket; a Góbi-sivatagban homokot, kavicsot és tamariszkusz-ágakat; északkeleten a Liao-dong környéki erdőkből származó fenyő­és tölgyfát. Ezeknek az anyagoknak egy részéből eleve csak átmeneti falat lehet építeni; ezért csu­pán a kőből, illetve később téglából és cserépből épült falszakaszok maradtak fenn. A Mirag-di­nasztia idején kemencéket építettek a helyszí­nen, ott égették ki a téglákat és a meszet.

Az építőanyagokat emberi erővel szállították, a munkások eleven láncot formálva adták kézről kézre a téglákat. Talicskákat is használtak, a na­gyobb kődarabokat csigákkal és emelőkkel moz­gatták. Szamarak hordták a téglával és ha­barccsal megrakott kosarakat, állítólag még a kecskéket is munkára fogták, a szarvukra kö­tözték a téglákat.

A Csira-dinasztia alatt épült földfalakat úgy ké­szítették, hogy először ágakból két „rácsozatot" emeltek, agyaggal betapasztották, majd a köztes részt feltöltötték földdel. A földet 8-10 centiméte­renként ledöngölték, ezután következett az újabb réteg. A Ming-korszakban is hasonló módszere­ ket alkalmaztak. Ez a technika nagyon elterjedt volt Kínában, a házakat is így készítették.

A kőfalak úgy épültek, hogy először elegyen­gették a talajt, majd kőlapokat fektettek le alap­nak. Ezután kőből felhúzták a fal két oldalát, és a köztes üreget megtöltötték kaviccsal, törme­lékkel és földdel. Ahogy elérték a kellő magas­ságot, a tetejét enyhén lejtősen kirakták téglával, ha pedig 45 foknál meredekebb volt a lejtésszög, lépcsőt képeztek ki.

A Nagy Fal egyik legfigyelemreméltóbb voná­sa az, hogy milyen nagyszerűen kihasználja a te­rep nyújtotta védekezési lehetőségeket. A kulcs­fontosságú helyeken őrtornyokat emeltek, ahon­nan jól be lehetett látni a környező vidéket. Ezek olyan pontok voltak, ahol valószínűnek vélték az ellenséges támadást: hegyi hágók, nagyobb út­vonalak kereszteződései, folyókanyarulatok.

Habár a fal védelmi funkciót töltött be, sok részlete megkapó stílusérzékkel készült. A tor­nyok, a kapuk és az erődök sokszor gyönyörű kidolgozásúak, és a legkülönbözőbb építészeti stílusokat képviselik. A fal mentén templomok, szentélyek, teaházak és óratornyok is álltak.

Magassága általában 7-8 méter, az alapja min denhol ugyanolyan széles, fölfelé kissé keskenye dik, a tetejénél kb. 5 méter. (Ezek az adatok a legjobb állapotban fennmaradt, Peking közelében talál ható Ming-kori részekre vonatkoznak.) A fal kínai oldalán úgy 100 méterenként lépcső vezet a tete­jére, ahol a csapatok gyorsan mozoghattak, ha meg kellett erősíteni egy-egy helyőrséget.

A széleken egyméteres mellvéd fut végig, mely védelmez a kieséstől, és egy 1,5 méter ma­gas lőréses oromzat. 100-200 méteres távolság­ban kisebb erődök helyezkedtek el, két-három emeletes épületek, melyek a katonák lakhelyéül szolgáltak. Az erődök 9-10 méter magas, 30 x 50 méternyi lapos tetején ágyúk álltak. Minden erődben 30-50 katona állomásozott egy tiszt ve­zénylete alatt.

Ha támadás érte a falat, az erődök jól bevált jelzőrendszerrel kommunikáltak egymással. Egy jelzőtűz azt jelentette, az ellenség száma 2 és 100 között van; két jelzőtűz 500 főt jelzett, és

így tovább egészen öt jelzőtűzig, ami több mint 10 000 katonából álló ellenséges hadseregről adott hírt.

Békeidőben a katonák önellátóak voltak, megtermelték a saját élelmüket a környékbeli földeken. Feladataik közé tartozott a falat átlépő kalmárok és kereskedők ellenőrzése, és a fal karbantartása is. A Ming-dinasztia ide­jében feltalált puskaport különféle gránátok­hoz használták. Valódi tűzfegyverek ekkor még nem voltak használatosak; csak íjakat és római típusú hajítógépeket alkalmaztak, me­lyekkel nagy távolságra lehetett lövedékeket eljuttatni. A közelharcot kardokkal, lándzsákkal és botokkal vívták, lovasságuk is volt.

A fal hosszúsá a a Min -korban 10 000 li volt (6400 kilométer), kilenc katonai zónára oszlott, mindegyik egy-egy fővezér irányítása alatt állt. Ha támadás értea birodalmat, mind a kilenc zónát a hadügyminiszternek rendeltek alá. Mindegyik zónának megvolt a főhadiszállása a fal közelében levő erődben, mely állandó összeköttetést tartott a fővárossal. A rendszer igen hatékonyan működött.

A Ming-dinasztia idejében csak a fal állt a kínai birodalom és a mongolok között, akik a XIII. század elején, Dzsingisz kán alatt kezdték meg kiépíteni birodalmukat. Annak ellenére, hogy a mongolok aránylag kisszámú (250 000 fős) hadsereg gel rendelkeztek, mégis át tudtak törni a falon, és meghódították Kínát. A XIII. század végére biro dalmuk átfogta szinte egész Ázsiát és Európát, északon Koreától a Lengyel Királyságig és Magyarországig nyúlt, délen Kínától Törökországig.

Kubiláj kán, Dzsingisz kán unokája 1260-ban lett császár, és nagy hozzáértéssel igazgatta Kínát. Halála után azonban a mongol befolyás gyengülni kezdett, míg végül a mongolokat visszaszorították a fal mögé, és Csu Jüan-csang megalapította a Ming-dinasztiát.

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a Mingek az újabb mongol támadásoktól tartva nagy figyelmet fordítottak a fal megerősítésére. A császár kilenc fiát nevezte ki a falat védő ki­lenc helyőrség élére. Az erődítményt újra és újra megerősítették, az építkezés az egész Ming-kor alatt folytatódott. A ma látható falszakaszok nagy része ekkor épült,1368 és 1644 között.

Ez a roppant méretű védőmű mindig is elbű­völte az európaiakat, mióta csak tudomást szerez­tek róla. Dr. Johnson különösen nagy csodálója volt, és igen szerette volna látni. Egy nap élet­rajzírója, James Boswell megjegyezte Johnson­nak, hogy ha nem lennének a gyermekei, akikről gondoskodnia kell, ő is szívesen odautazna, s megnézné a falat, mire Johnson így felelt: „Uram, ha valóban ellátogatna oda, azzal csak jót tenne gyermekeinek, mert rájuk is vetülne a dicsőség fényéből, amit egy ilyen utazás hozna Önnek. Azt mondanák róluk: íme, annak az embernek a gyermekei, aki látta a kínai Nagy Falat!"

Egy amerikai író, William Edgar Geil volt az el­ső nyugati, aki teljes hosszában bejárta a falat 1909­ben. Ugy vélekedett, hogy építőinek gondolkodá­sa összehasonlíthatatlanul magasabb rendű volt, mint Európa esztelen militarizmusa. Az 1980-as években évente több mint 4 millió ember követte Geil lábnyomait, bár kevesen merészkedtek távo­labbra a jó állapotban megőrzött falszakasznál, mely autóbusszal is megközelíthető Pekingből. A merészebbek közé tartozott William Lindsay, egy angol egyetemi kutató, az első külföldi, aki kíséret nélkül végigfutott a fal 1400 kilométeres szaka­szán. Az út 78 napig tartott, közben a táv felénél egy négyhónapos szünetet iktatott be.

A XX. században nem álltak rendelkezésre anyagi források, hogy kellőképpen karbantart­sák a falat. Egyes rövidebb szakaszai nagyon jó ál­lapotban.vannak, de másutt, a turisták által láto­gatott helyektől távolabb, igencsak omladozik. Ma már nem tölt be védelmi funkciót, habár a ja­pánok elleni háború idején felhasználták a kínai csapatok útvonalaként. De mind a mai napig a világ egyik legnagyobb csodája, akkora alkotás, amekkorára csak a természet képes, az emberi erő, zsenialitás és kitartás nagyszerű példája.

A sydneyi operaház

A sydneyi Operaház éppolyan közismert jelké­pévé vált Ausztráliának, mint a kenguru vagy a koala. A sydneyi öbölbe benyúló kis félszigeten álló épület minden szögből gyönyörű látványt nyújt, csillogó fehér teteje egy halom kagylóra emlékeztet.

A tetőszerkezet alatt öt csarnok található ze­nekari hangversenyek, operaelőadások, kama­razenei koncertek és színházi bemutatók céljára, ezenkívül kiállítóterem, három étterem, hat bár, könyvtár és 60 öltözőhelyiség is van benne.178 024 négyzetméternyi hasznos területen ezer szoba és terem kapott helyet. Egymillió kerámia bur­kolólap fedi a tetőszerkezetet, a „kagylók" nyi­tott elejét pedig 6200 négyzetméternyi speciáli­san kiképzett üveg borítja.

A terv egy 1955-ben kiírt pályázatra született, melyet Új-Dél-Wales elnöke, Joseph Cahill hir­detett meg a nemzeti operaház megalkotására, melyet a sydneyi kikötőbe nyúló kis félszigeten akartak felépíteni. A Bennelong-fok egy ausztrál bennszülöttről kapta a nevét, aki Arthur Philip kapitány barátja volt. Arthur Philip volt a pa­rancsnoka az első fegyenc betelepülőket szállító hajóflottának, mely 1788-ban ért partot a sydneyi öbölben. 1902-től ezen a területen egy hatalmas vöröstéglás raktárépület állt, melyet lebontottak, hogy helyet csináljanak az operaháznak.

Mindenki nagy meglepetésére a pályázat győz­tese egy szinte ismeretlen dán építész lett, a 38 esz­tendős Jern Utzon, aki addig alig alkotott valamit - 63 házat Helzinge~r közelében 1956-ban, és egy kisebb lakótelepet Fredensborg mellett. Utzon olyan elegáns és merész tervet készített az opera­házhoz, amivel teljesen elsöpörte a többieket. A rajz részleteket alig ábrázolt. A pályázat elbírálói így nyilatkoztak: „A beadott tervrajzok olyannyi­ra leegyszerűsítettek, hogy szinte csak vázlatnak tekinthetők. De minél tovább tanulmányoztuk ő­ket, annál inkább megerősödött az a meggyőződé­sünk, hogy ez az operaház, ha elkészül, a világ egyik legcsodálatosabb épülete lehet".

Látván e nagyszerű, de igen nehezen kivite­lezhető tervet, Uj-Dél-Wales kormánya könnyen elveszthette volna bátorságát, hiszen nem volt kötelező az első díj nyertesének tervét megépíte­ni. Sok pénzt és sokévi vitát megspórolhatott vol­na, ha egy egyszerűbb, átlagosabb tervet választ. De nem így történt. Elfogadták Utzon tervét, és javaslatára kinevezték építészeti konzultánsnak az „Ove Arup és társa" nevű angliai céget, me­lyet egy dán mérnök alapított.

Az első feladat a terület megtisztítása volt, és a mélyen fekvő, lapos alapzat megépítése, me­lyen az épület áll. A munkálatok 1959-ben kez­dődtek, amikor még az sem volt egyértelmű, hogy az Utzon által tervezett kagyló alakú tető­szerkezet valóban megépíthető-e. Ekkor még úgy gondolták, a tetőt ívelt fa vagy acél öntőfor­mákba öntött betonból fogják elkészíteni. Ez az eljárás azonban megengedhetetlenül költséges lett volna, ezért Utzon más elképzeléssel állt elő.

Azt javasolta, hogy a „kagylóhéjak" előre­gyártott, párhuzamosan ívelt betonbordákból készüljenek. A héjak mindegyike elkészíthető úgy, hogy egy gömbhéjból, mint egy narancs hé­jából, 74 méter sugarú cikkelyeket vágunk ki. A tetők azonban nem egy darabból lennének, ha­nem egymás mellett álló bordákból, melyeket külön-külön öntenének ki a helyszínen, aztán acélkapcsokkal erősítenének össze.

A tető külső felületét ezután kerámialapokkal burkolták. A kerámialapok kiválasztása és felra­kása komoly probléma elé állította az építőket. Utzon nagyon fontosnak tartotta ezt a kérdést: „Ha rossz anyagot választunk, az tönkreteheti az összhatást". Olyan anyagot akart, ami csillog a napfényben, elviseli a nagy hőmérséklet-inga­dozást, nem kell tisztítani, és hosszú évekig megtartja eredeti jellegét. Utzonnak végül az ókori épületek sugallták a megoldást, így talált rá a kerámialapra. Mivel a tetők felülete ívelt hajlású, csak 12 centiméteres nagyságit szögletes lapokkal lehetett befedni.

Kétfajta kerámialapot használtak, az egyik csillogó és fehér, a másik matt és szürkés, hogy ezzel is hangsúlyozzák a tető különleges formá­ját. A kerámialapokat, melyeket a svéd Hoga­nas készített, előregyártott egységekben helyez­ték a tetőre. Ezeket úgy állították össze, hogy külső felükkel lefelé fordítva egy formába fektet­ték a lapokat, aztán betont öntöttek a hátukra, ami összetartotta őket. Az így elkészült egységet (mely 10x2 méteres volt) kivették a formából, és bronz csavarokkal erősítették a tetőre. A teljes tetőszerkezet befedéséhez 4253 egység, közel 1 056 000 kerámialap kellett.

Az épület egyik rejtélye, hogy mi tartja a „kagy­lóhéjakat'; melyek látszólag csak két pontra tá­maszkodnak. Ezt úgy érték el, hogy a nagyobb te­ tőhéjak kisebbekhez csatlakoznak, melyek ellen­kező irányba néznek, és a két kupola egységet alkot. Mivel minden kupola két ponton érinti a talajt, egy egység így négy „lábon" áll.

Egy másik fogós kérdés az volt, hogy hogyan üvegezzék be a kupolák nyitott elülső oldalát. Utzon ragaszkodott az üveghez, de problémát okozott, hogy mivel támasszák meg a hatalmas üvegfelü­letet. Az üvegfalakat végül függőleges acél osztó­bordákra erősítették. Ezekhez bronzkeretek kap­csolódnak, melyekbe szilikon gittel ragasztották az üvegtáblákat. Az üvegfal összesen 200 üveg­lapból áll, méretük az 1,2 x 1,2 méterestől a 4 x 2 méteresig változik, több mint 700 különböző nagy­ságban. Az Ove Arup cég számítógéppel tervezte meg őket. Az üveg 3/4 hüvelyk vastagságú, két rétegből áll, egy simából és egy borostyánszínűből, melyet egy köztes plasztikréteg tart össze. Ez nö­veli az ablakok szilárdságát, és csökkenti annak a veszélyét, hogy az üvegtáblák kiessenek a helyük­ről, továbbá jobb hangszigetelést is nyújt.

1966-ra az épület fő részei álltak, de a belső mun­kálatokhoz még nem kezdtek hozzá. Utzonnak ekkor nézeteltérései támadtak a kormánnyal az építési módszerek és az alvállalkozói szerződések miatt.1965 májusában új kormány lépett hivatalba, mely egyre inkább aggódott az építkezés költségei miatt, melyek máris túllépték az eredetileg meghatározott összeget.1966 februárjában Utzon váratlanul lemondott a építésvezetői pozícióról. A kormányzat kérte, hogy folytassa a munkát, ha nem vezetőként, akkor az építészcsoport tagjaként, de Utzon megmakacsolta magát. Nemsokára el­hagyta Ausztráliát, és soha többé nem is tért vissza.

Munkáját egy ausztrál építészekből álló csapat fejezte be - az épület belseje tehát már nem viseli magán Utzon keze nyomát. Belső funkcióját is megváltoztatták, a legnagyobb (2690 ülőhelyes) terem nem opera - hanem hangversenyterem lett. Utzon úgy vélte, mindkét célnak meg fog felelni, de a bizottság, mely távozása után átvette a mun­ka irányítását, másképp ítélte meg. Ennek az lett az eredménye, hogy a sydneyi Operaházban nem le­het nagyobb szabású operákat előadni. Az opera­

tőhéjak kisebbekhez csatlakoznak, melyek ellen­kező irányba néznek, és a két kupola egységet alkot. Mivel minden kupola két ponton érinti a talajt, egy egység így négy „lábon" áll.

Egy másik fogós kérdés az volt, hogy hogyan üvegezzék be a kupolák nyitott elülső oldalát. Utzon ragaszkodott az üveghez, de problémát okozott, hogy mivel támasszák meg a hatalmas üvegfelü­letet. Az üvegfalakat végül függőleges acél osztó­bordákra erősítették. Ezekhez bronzkeretek kap­csolódnak, melyekbe szilikon gittel ragasztották az üvegtáblákat. Az üvegfal összesen 200 üveg­lapból áll, méretük az 1,2 x 1,2 méterestől a 4 x 2 méteresig változik, több mint 700 különböző nagy­ságban. Az Ove Arup cég számítógéppel tervezte meg őket. Az üveg 3/4 hüvelyk vastagságú, két rétegből áll, egy simából és egy borostyánszínűből, melyet egy köztes plasztikréteg tart össze. Ez nö­veli az ablakok szilárdságát, és csökkenti annak a veszélyét, hogy az üvegtáblák kiessenek a helyük­ről, továbbá jobb hangszigetelést is nyújt.

1966-ra az épület fő részei álltak, de a belső mun­kálatokhoz még nem kezdtek hozzá. Utzonnak ekkor nézeteltérései támadtak a kormánnyal az építési módszerek és az alvállalkozói szerződések miatt.1965 májusában új kormány lépett hivatalba, mely egyre inkább aggódott az építkezés költségei miatt, melyek máris túllépték az eredetileg meghatározott összeget.1966 februárjában Utzon váratlanul lemondott a építésvezetői pozícióról. A kormányzat kérte, hogy folytassa a munkát, ha nem vezetőként, akkor az építészcsoport tagjaként, de Utzon megmakacsolta magát. Nemsokára el­hagyta Ausztráliát, és soha többé nem is tért vissza.

Munkáját egy ausztrál építészekből álló csapat fejezte be - az épület belseje tehát már nem viseli magán Utzon keze nyomát. Belső funkcióját is megváltoztatták, a legnagyobb (2690 ülőhelyes) terem nem opera - hanem hangversenyterem lett. Utzon úgy vélte, mindkét célnak meg fog felelni, de a bizottság, mely távozása után átvette a mun­ka irányítását, másképp ítélte meg. Ennek az lett az eredménye, hogy a sydneyi Operaházban nem le­het nagyobb szabású operákat előadni. Az opera­ előadások céljára használt termet, melyben 1547 ülőhely van, eredetileg színházteremnek szánták, és nincs elég nagy zenekari árka. Wagner Ring­jének például csak egy leegyszerűsített változatát tudják itt bemutatni. A nagyobb operákat ugyan a nagyteremben szokták előadni, de ott is hiányzik a kellő színpadi gépezet.

Ezen hátrányai miatt az operakedvelők min­dig is szemfényvesztésnek tartották a sydneyi Operaházat. Az Utzon távozása után született döntések védelmezői azt szokták mondani, hogy az operaház elnevezés eleve megtévesztő, hiszen a pályázat kiírásakor világosan meg­mondták, hogy az épületnek nem az operák elő­adása az elsődleges funkciója.

A viták ellenére az épület végül elkészült, 1973 októberében avatta fel II. Erzsébet királynő. Az eredeti becslés, melyet Joseph Cahill meg­adott, 7 millió ausztrál dollár volt; a végleges költségek 102 millió dollárra rúgtak, melynek nagy részét sorsjegyek kibocsátásával fedezték. A kormányzat mindenesetre megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az épület elkészült, és boldogan sütkérezett a dicsőség fényében.

1989 márciusában a parlamentet figyelmez­tették, hogy az Operaházon sürgős javításokat kell végezni, melyeknek költsége mintegy 86 millió dollár lesz, máskülönben helyrehozhatat­lan károsodásokat fog szenvedni. A kerámiala­pok hullani kezdtek a tetőről, amely több helyen beázott. A betonbordák találkozásánál használt tömítőanyagok, melyeket legalább 20 évre ter­veztek, már tíz év után romlani kezdtek. Bár­mennyibe kerüljön is, az épületet fenn fogják tartani - mondta a Parlament előtt Új-Dél-Wales kulturális minisztere. A sydneyi Operaház való­színűleg még sok pénzébe és energiájába fog ke­rülni az ausztrál kormánynak az elkövetkezen­dő évek során.

A SZABADSÁG-SZOBOR

Nincs még egy szobor, amelyk ilyen mély szimbólikus jelentést hordozna, mint ez a fáklyát tartó, hatalmas nőalak, mely New York kikötőjében tornyosul. Az Európából érkezett 17 millió bevándorló ezt a szobrot pillantotta meg először az amerikai partokhoz közeledve-számukra a Szabadság-Szobor az új életet jelentette. Egy egykori bevándorló igy emlékszik vissza erre a pillanatra: “Gyönyörű látvány volt a szobor a nyomoruságosan hosszú tengeri út után. Számunkra maga volt a megtestesült igéret, a magasra tartott fáklya bevilágititta utunkat.”

A szobor tervezőjének, Frédéric-Auguste Bartholdinak pontosan ez is volt a célja. A szobor ötletét először egy versailles-i ebéden vetette fel 1865-ben Edouard de Laboulaye történész és politikus. A szobor Franciaország és az A:E:Á. szövetségét volt hivatva hirdetni, mely az amerikai függetlenségi háború idején összefűzte a két népet. Bartholdi 1871-ben az A.E.Á.-ba látogatott, gyorsan megtalálta a megfelelő helyet az emlékmű számára a New York-i öböl egy kis szigetén, Manhattantől délnyugara. Franciaországba hazatérve azonnal belekezdett a fáklyát tartó nőalak első modelljeinek elkészitésének.

A szobor felállitásához szükséges pénzösszeg összegyüjtése nem volt könnyű feladat. Végül a Franci-Ameritai Baráti Társaság finanszirozta a szobor elkészitését, sorsjegyek kibocsájtásával és jótékonysági rendezvényekkel, a hatalmas talapzat anyagi fedezetét pedig az amerikaiak teremtették elő. Bártholdi úgy döntött, hogy a szobrot vasszerkezetekre erősitett, kovácsolt rézlemezekből késziti el. Tudta, hogy a módszer jó lesz, mert látott már rá példát.

Bartholdi Gustave Eiffelhez fordult, a merész mérnökökhöz, aki a vasszerkezetek nagy szakértője volt. Eiffel azt javasolta, a szobrot egy központi vastorony támassza meg, melyet szilárdan a talapzatra erősitenek. A torony vas vázszerkezetből állna, diagonális merevitőrudakkal. Erre as erős szerkezetre függesztenének egy második szerkezetet, mely megközelitőleg a szobor formáját követi, ezt a szerkezetet pedig vékony, rugalmas vasrudak kötnék össze a szobor külső boritásával. A szobor boritását 300 rézlemez alkotja, melyeket a repoussé nevű technológiéval kalapáltak formára. Bartholdi először egy sorozat anyagmodellt készitett egyre nagyobb és nagyobb méretben. Az 1:3 arányú modellek alapján a párizsi “Gaget, Gauthier et Cie” műhely mesterei gipszből eredeti méretben megformálták a szobor modelljét, melynek alapján aztán öntőformákat készitettek. A rézlemezeket ezeknek az öntőformáknak a segitségével kalapálták ki. Hogy megbizonyosodjanak róla, valóban jó-e ez az eljárás, a szobrot próbaképpen fel is állitották a műhely udvarán. 1885-ben-kilenc évvel a megünneplendő évforduló után- végre útnak indult New York felé.

A talapzat elkészitését egy amerikai épitész Richard Morris Hunt tervezte. A talapzat épitése 1883-ban kezdődött, és 1886-ban fejeződött be-a szobor akkor már 15 hónapja várakozott ládákba csomagolva. Végül kicsomagolták és összeállitották: álványzat nélkül haladtak fölfelé. A belső szerkezet elkészülte után a munkások ráerősitették a rézlemezeket. 1886 októberében végre felavatták az emlékművet.

A szobor készitésének módszere sikeresnek bizonyult egy hátrányátol eltekintve. A fémváz vasrudai rozsdásodni keztek, aminek következtében 1980-ban jelentősen gyengült a vasszerkezet teherbiró képessége. A rézlemezek belső felületét többször is átfestették de ez csak oda vezetett, hogy bennszorult az esőviz, és helyenként már a festékréteg tartotta össze az elrozsdásodó fémszerkezetet. A fáklyát és a magasba emelt jobb kart tartó vasszerkezet különösen rossz állapotban volt.

Nagyszabású restaurálásba fogtak, hogy a szobor fennmaradhasson akár újabb száz évre is. A szerkezet minden vasrúdját kicserélték rozsdamentes acélra, egyszerre csak egy-két rudat, hogy a szobor egyensúja megmaradjon. Egy évbe telt, amig az osszesen 3000 méternyi vasrúddal végeztek.

A legfontosabb javitási feladat a fáklya kicserélése volt. Bartholdi eredeti terve szerint a fáklya aranyozott lángcsóvája valóban világitott vola, ezt azonban az utolsó pillanatban megmásitották, attól tartva, hogy a fény megzavarhatja a kikötőbe tartó hajókat. Végül nyillásokat vágtak a fáklyába, és belülről világitották meg, ami nagyon gyenge fényt adott. 1916-ban egy amerikai szobrász, Gutzon Borglum, a Rushmore-hegy kifaragója a fáklya lángjába nyilásokat vágott, melyeket borostyánszinű üveggel fedett be, és belülről megvilágitott. Ez már végképp távol állt Bartholdi terveitől, ráadásul a nyilásokon beszivárgó eső további rozsdásodáshoz vezetett.

1980-as restaurálás után úgy döntöttek hogy amennyire csak lehet ragaszkodnak Bartholdi eredeti terveihez. Egy francia cég a rheimsi Les Métalliers Champenois nyerte el a munkát, ők készitették el az eredetihez legjobban hasonló aranyozott lángot.

A PANAMA-CSATORNA

Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő csator­na megépítése a világ egyik legnagyobb mérnöki vállalkozása volt. Több mint 40 év telt el az ötlet megszületésétől addig, amíg ez első óceánjáró át­hajózhatott a csatornán. Emberek tízezrei dolgoz­tak a megépítésén, a mérnöki tudományok, a ter­vezés, sőt a munkaszervezés területén is úttörő szerepet játszott. A XIX. századi európai optimiz­mus utolsó nagy fellángolása volt ez az építkezés, és első bizonyítéka annak, hogy az Egyesült Álla­mok valódi nagyhatalommá nőtte ki magát.

A csatorna története 1870-ben kezdődött, ami­kor az amerikai haditengerészet két hajóját a Da­rien-földszoroshoz rendelték - ez a keskeny földsáv köti össze a két Amerikát-, hogy jelöljék ki a csatorna helyét. A cél egyértelmű volt: New Yorktól San Franciscóig az út a Horn-fok megke­rülésével 20 800 kilométer, és egy hónapot vesz igénybe. A csatorna megépítésével 8000 kilomé­terre rövidíthető. Az építés nehézségei azonban az első pillanattól fogva nyilvánvalóak voltak. Amikor az 1850-es években vasútvonalat vezet­tek át ezen a keskeny földsávon, öt évbe telt a megépítése, és a becsült költségek hatszorosába került. Az építkezésen emberek ezrei haltak meg kolerában, sárgalázban és himlőben.

Mielőtt azonban az Egyesült Államok további lépéseket tehetett volna, francia pénzemberek egy csoportja koncessziót szerzett a Colon-Panama csatorna megépítésére. Ferdinand de Lesseps mérnököt bízták meg a munka irányításával, aki diplomata és politikus is volt; nevét a Szuezi-csa­torna tette ismertté. Lesseps 1880-ban megérkezett Panamavárosba, és rövid helyszíni szemle után úgy döntött, a Chagres-folyó és a Rio Grande mentén fogja vezetni a csatornát, a tenger szint­jének magasságában kötve össze az Atlanti- és a Csendes-óceánt, pontosan követve a vasút vona­lát. Alighogy megkezdődött azonban az építke­zés, egyik munkás a másik után halt meg. Pana­ma pokoli hely volt, a világ egyik legegészségtele­nebb vidéke: moszkitók milliói nyüzsögtek a mo­csarakban, és a korabeli orvostudomány nem volt elég fejlett, hogy megelőzze a betegségeket. A csa­torna építésén dolgozott egy ideig Paul Gauguin is, aki 1887-ben érkezett ide nagy reményekkel, földet is akart vásárolni. De rövidesen meggyű­lölte a helyet, az embereket, és amint elegendő pénzt keresett, tovább is utazott Martinique-ra.

1889-ben de Lesseps cége csődbe ment, és a ten­gerszint magasságában vezető csatorna ötletéről is bebizonyosodott, hogy gyakorlati szempontból nem a legszerencsésebb. Ferdinand de Lesseps-t korrupcióval vádolták, a cég csődje francia belpo­litikai botránnyá dagadt, melybe több kormány is belebukott. Összesen 287 millió dollárt költöttek az építkezésre - ez jóval több, mint mennyit egy vállalkozásra békeidőben valaha is szántak -, és legalább 20 000 ember vesztette életét. Eközben összesen 30 kilométernyi csatornát ástak ki. Meg­alázó kudarc volt ez Franciaország számára.

A százafordulón az Egyesült Államok újból ér­deklődni kezdett a csatorna ügye iránt, és tárgya­lásokat kezdett a kolumbiai kormánnyal, ugyanis Panama akkor Kolumbia fennhatósága alá tarto­zott. A kolumbiaiak nem voltak hajlandóak elfo­gadni a javasolt szerződést; ezután Theodore Roosevelt elnök hallgatólagos egyetértésével egy panamai csoport kikiáltotta Panama független­ségét. Washington két napon belül elismerte az új panamai kormányt. Roosevelt egyezséget kö­tött az új kormánnyal a csatornáról - 10 millió dollárban állapodtak meg, illetve 1913-tól évente fizetendő 250 000 dollárban.

A legelső és legégetőbb feladat az volt, hogy le kellett küzdeni a Panamában dúló járványos be­tegségeket. Egy katonaorvost, William Gorgas ez­redest jelölték ki az egészségügyi intézkedések végrehajtására. Nagyrészt Gorgasnak volt kö­szönhető, hogy a Stegomyia fasciata nevű mosz­ kitófaj kurtásával Kubában sikerült megszüntetni a sárgalázat. Miután ezt a fajt, és a maláriát terjesz­tő Anopheles moszkitót is kiirtották Panamában, sikerült megteremteni a kedvező feltételeket.

Ferdinand de Lesseps-től eltérően az amerikai mérnökök meg sem kísérelték a tengerszint ma­gasságában megépíteni a csatornát. Ők több zsi­lipkaput terveztek, ami sokkal gyakorlatiasabb megoldás. De még így is óriási mennyiségű föl­det kellett kiásni. A legnehezebb,12 kilométeres szakasz Culebránál húzódott (a mai Gaillardnál), Bas Obispo és Pedro Miguel között. Itt 6000 em­bernek kotrógépekkel és robbanóanyagokkal egy hegyen kellett átvágna magát. Hét évig tar­tott, és 28000 tonna dinamitot használtak fel hoz­zá, ami több, mint az Egyesült Államok háborúi­ban összesen felhasznált robbanóanyag.

A legnagyobb problémát az okozta, hogy a szikla nem volt elég stabil. Ahogy mélyíteni kezd­ték a kanyont, omlásnak indult a sziklafal. A tör­melék a már kivájt csatorna aljára hullott, helyen­ként hat méteres rétegben felhalmozódva. Min­dent megpróbáltak, hogy megakadályozzák az omlást, még egy betonréteggel is bevonták a szik­lafalat, de minden kísérlet csődöt mondott. A be­ton is szétmorzsolódott és leomlott, a sziklával együtt. Az egyetlen megoldásnak végül az bizo­nyult, hogy az eredetileg függőlegesnek szánt fa­lakat enyhe lejtésűre készítették. A csatorna két végén elhelyezkedő zsilipkamrák, melyek a legha­talmasabb valaha is épült ilyen szerkezetek, önma­gukban is csodálatra méltóak. Ha oldalukra állíta­nánk őket, magasabbak lennének, mint a legtöbb manhattani felhőkarcoló, az Empire State Building és a World Trade Center kivételével. Ugyanakkor ezek nem egyszerűen épületek, hanem bonyolult gépezetek, melyeknek olyan simán és precízen kell működniük, mint egy varrógépnek. Építésük 1909 augusztusában kezdődött, és négy évig tartott.

A zsilipkapuk betonból készültek, melyeket hatalmas faformákban öntöttek ki. Mindegyik kamra padlózata 4-6 méter vastag, a falak leg­alul 15 méter vastagok, majd lépcsőzetesen vé­konyodnak, legfölül már csak 2,5 méteresek. A teljes felhasznált betonmennyiség 3 millió köb­méter volt. A beton ma is kifogástalan álla­potban van.

A kamrák fala nem tömör, hanem járatok szövik át, melyeken átfolyva a víz megtölti, illetve kiüríti a kamrákat. A víz a Gatún- és a Miraflores-tóból ér­kezik, a kamrák alján folyik be hetven nyMáson, és lágyan megemeli a hajókat. Ugyanilyen nyílások­kal lehet lecsapolni a kamrákat, és alacsonyabb vízszintre helyezni a hajókat, ha ellenkező irány­ba haladnak. A víz áramlását acélkapuk szabá­lyozzák, melyek görgőscsapágyakon mozognak.

Minden kamra végén hatalmas, több száz ton­nás kapu van. Az acélgerendákra szegecselt acél­lemezekből készült kapuszárnyak összecsukva egy lapított „V" betűt formáznak. A kapuk a víz­ben lebegnek, így a lehető legkisebb nyomást fej­tik ki a sarokvasakra. A kapuszárnyak 19,5 méter szélesek és 2 méter vastagok, magasságuk a pozí­ciótól függően változik. A legnagyobb kapu Mi­rafloresnél 24,6 méter magas és 745 tonnát nyom.

A zsilipkamrás csatornák éltető eleme a víz. Mivel Panamában gyakoriak az óriási esőzések, a legutóbbi időkig soha nem állt fenn annak a veszélye, hogy a csatorna esetleg kiszáradhat. A tavak vízellátása azonban a környező esőer­dőktől függ. Az őserdő a nagyfokú irtás miatt egyre kevésbé tud hatalmas szivacsként működ­ni, és így egyre kevesebb víz jut a tavakba. Mind aggasztóbb, hogy a vízhiány kockáztatni fogja a csatorna működőképességét.

A gatúni túlfolyón átömlő vizet elektromos energia termelésére is használják, a csatorna min­den gépezetét ez az áram működteti - a zsilipka­pukat és a speciálisan megtervezett kis lokomotí­vokat is, melyek a zsilipkamrák tetején lefektetett síneken futnak, és a hajókat vontatják. A hajók sa­ját meghajtással nem haladhatnak át a zsilipeken, mivel átszakíthatnák a biztonsági láncokat.

A lokomotívok kivételével mindent úgy ter­veztek, hogy egyetlen ember és egyetlen mű­szerfal irányíthassa. A kapcsolók csak egy meg­határozott sorrendben működtethetők, így nem történhet meg, hogy például a víznyomással szemben akarnák kinyitni a zsilipkapukat.

Mindennek köszönhetően a csatorna óramű pontossággal működik, mióta csak 1914. január l­én minden különösebb ceremónia nélkül átha­ladt rajta az első hajó: az Alexandre la Valley ne­vű francia darushajó. A Cristobal, egy cement­szállító hajó volt az első óceánjáró, mely óceántól óceánig utazott augusztus 3-án, és az Ancon volt a legelső személyszállító hajó, mely áthaladt a csatornán, augusztus 15-én. A culebrai árok azon­ban még mindig problémát jelentett, és október­ben egy óriási beomlás az egész csatornát el­torlaszolta.1915-ben további omlások történtek, és a kotrás ezen a szakaszon mind a mai napig folytatódik.

Tíz év elteltével már évente több mint 5000 hajó közlekedett a Panama-csatornán, 1939-re ez a szám elérte a 7000-et, a II. világháború után megkétszereződött, a hetvenes évek elejére pe­dig már 15 000 volt. A legnagyobb áthaladási il­leték, melyet hajóra valaha is kiróttak, a Queen Elizabeth II. által 1975 márciusában kifizetett 42 077,88 dollár; a legkisebb 36 cent, ezt Richard Halliburtonnak kellett fizetnie, aki a huszas években átúszta a csatornát. Engedélyt kapott a hatóságtól, hogy a zsilipkapukon is átúszhas­son, és mint minden más „vízijárműnek", neki is a súlya szerint kellett fizetnie az illetéket.

A Panama-csatorna megalkotói

Egy olyan nagyszabású vállalkozás végrehajtása, mint a Panama-csatorna nagy formátumú személyiségeket kíván. Négy ilyen ember vett részt a mukában.

Theodore Roosevelt

Ha egyvalakit akarnánk megnevezni, mint a csa­torna megalkotóját, min­denképpen Roosevelt el­nök lenne az. Célja az volt, hogy az Egyesült Államo­kat világhatalommá, a Csendes-óceán partjainak uralkodó erejévé tegye.

Mint haditengerészeti államtitkár, mint New York állam kormányzó­ja, és később mint elnök

lelkes kampányt folyta­tott a csatorna érdeké­ben, bár eleinte hosszú évekig úgy vélte, nem Panama, hanem Nicara­gua területén kell majd áthaladnia. Elnökként beleegyezett a panamai helyszínbe; a Kongresz­szussal szembeszállva egyetlen emberre, George Goethalsra ru­házta rá az építkezés irá­nyításának jogát.

Habár a csatorna kivi­telezése alatt három elnök váltotta egymást, Roose­velt volt az, aki meggyőz­te a közvéleményt a vízi út fontosságáról. „A Pa­nama-csatorna igazi meg­építője Theodore Roose­velt volt" - mondta egy­szer Goethals. „Akkor sem lehetne inkább az ő alkotása, ha saját kezével ásott volna ki minden ma­roknyi földet".

John Frank Stevens

Stevens mérnök vasút­vonalak építésével már nagy hírnevet szerzett magának, amikor Roo­sevelt 1905-ben megbíz­ta a csatorna kivitelezé­sének vezetésével. Ste­eens 1886-ban megépí­tett egy 610 kilométeres vasútvonalat, mely mo­csaras és fenyves terüle­ten haladt át Michigan­ben. Túlélt minden be­tegséget, az indiánok és a farkasok támadásait, és a csikorgó észak-ame­rikai telet.

Amikor kinevezték az építkezés élére, Stevens meglehetősen zavaros helyzetbe csöppent; a munka kezdete óta eltelt egy év, elköltöttek 128 milfió dollárt, de alig tud­tak felmutatni valami ere<-lménvt. Nem volt át­fogó terv, szervezetlenül folyt a munka. A Pana­mába szállított építőanya­gok halomban hevertek, a mérnökök menekültek az építkezésről. Kevés volt az élelem, pusztítot­tak a jánványok, a munka­erkölcs mélyponton volt.

Stevens leállította a munkálatokat, és szer­cezni kezdett: elrendelte az egészségügyi ellátás javítását, újraszervezte a vasútvonalakat, melyek kulcsfontosságúak vol­tak a kiásott föld elszállí­tásához, építtetett egy hűtőházat az élelmiszer tárolásához, rendes lakó­helveket a mérnökök számára, akik ezentúl a családjukat is magukkal hozhatták, baseballpá­lyákat és klubházakat a munkásoknak, és végül sikerült is egészséges kö­zösséget teremtenie.

Stevens keményen küzdött azért, hogy a csa­torna zsilipekkel épüljön meg, és végül elérte, amit akart. 1906-ban ő üdvö­zölte Rooseveltet, amikor felkereste az építkezést. 1907 februárjában aztán Stevens hosszú levelet írt az elnöknek, melyben fáradtságról panaszko­dott, és az állandó kriti­kákról. Kérte Rooseveltet, hogy mentse fel egy idő­re, de az elnök végleges felmondásnak tekintette a levelet, és azonnal el­fogadta.

George Washington Goethals

Stevens utódja George Goethals utász alezre­des lett. Roosevelt őt nevezte ki a hét főből álló bizottság élére, melynek felállításához a Kongresszus minden­áron ragaszkodott.

Amikor Goethals megtekintette Stevens társaságában a munka állását, tisztelettel nyilat­kozott elődje művéről: „nekünk nem maradt más feladatunk, mint hogy folytassuk az eddi­gi szép munkát".

Goethals merev, ke­ményen dolgozó ember volt, határozott és ener­gikus, a legtöbben nem szerették, de jól válasz­totta meg az embereit, és bánni is tudott velük. Minden vasárnap dél­előtt fogadta azokat, akiknek bármilyen pana­sza vagy gondja volt, egyszerre játszva a gyóntató és a bíró szerepét. Si­került is elnyernie a munkások támogatását, ami nélkül a csatorna so­ha nem épült volna meg. Goethals legyőzhetetlen volt. Amikor a culebrai árok fala ismételten be­omlott, tönkretéve több hónapi munkát, Goethals azonnal a helyszínre si­etett. „Most mit csinál­junk?" - kérdezték tőle. Ő csak annyit felelt: „Kiássuk újra." Meg is tették, amíg csak el nem készült a csatorna.

Dr. William C. Gorgas

A mérnökök minden munkája hiábavaló lett volna dr. Gorgas segítsé­ge nélkül, akinek sike­rült leküzdenie a Pana­mában pusztító járvá­nyos betegségeket.

Stevens és Roosevelt támogatásával Gorgas kiirtatta a moszkitókat, melyek a betegségeket terjesztették. Gorgas el­lenlábasai azt állították, ezzel csak a pénzt pocsé­kolja, de végül neki lett igaza. Érkezése után 18 hónappal a sárgaláz megszűnt, és a maláriás megbetegedések száma is egyre csökkent.

Gorgas csatornákat, járdákat és kórházakat építtetett. Az országot, mely de Lesseps remé­nyeinek sírgödre lett, a­ránylag egészségessé va­rázsolta,ami a történelem egyik legnagyobb köz­egészségügyi győzelme.

EGY NEMZET MEGALAPITÓI

Az Amerikai Egyesült Államokban, a dél-dakotai Black hegységben Gutzon Borglum szobrász megalkotta a világ leghatalmasabb szobrát: négy amerikai elnök portréját faragta ki a gránit sziklafalból. A portrék 18 méter magasak, és a szobrok készitése közben mintegy 450000 tonna követ kellett eltávolitani robbanóanyaggal, pneumatikus fúrókkal és vésővel. A portrék orra hat, a szájuk öt, a szemük három méter széles. Ilyen arányok mellett, ha a négy elnök-George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln és Theodore Roosevelt-majdnem 140 méter magas lenne.

A Rshmore-hegy kifaragása több mint 15 évet vett igénybe, bár az idő túlnyomó része az anyagi források előteremtésével telt el. Az ötlet Doane Robinson ügyvédtől és irótól származott, aki a huszas évek elején Dél-Dakota hivatalos történésze volt. 1923-ban az a gondolata támadt, hogy a turisták odacsalogatására állitani kellene egy hatalmas emlékművet a Black-hegységben. Gutzon Borglumnak is felvetette az ötletet, akiben meg is volt a kellő merészség és tehetség, hogy valóra váltsa az álmát. A Rushmore-hegyben találta meg a megfelelő nyersanyagot: a hatalmas gránitfal 120 méter magas és 150 méter hosszan nyúlik el.

Bár Borglum többször is kijelentette, hogy könnyű feladat lesz a pénz összegyüjtése, de ez távolról sem volt igy. Végül Borglum , Robinson és két dakotai szenátor meggyőzte a Kongresszust, hogy különitsenek el 250000 dollárt erre a célra, ami az előre jelzett költségek felét fedezték volna, a többit közadakozásból akarták összegyüjteni. A Kongrasszus végül elfogadta a javaslatot.

Borglum biztos volt abban, hogy most amikor megvan a pénz az induláshoz meg fogja tudni csinálni a szobrot, bár nem vizsgálta meg alaposabban a sziklát, és nem tudta, valóban alkalmas lesz-e a feladatra. Azt eldöntötte, hogy Washington portréja lesz az uralkodó, ennek a faragásába kezdett hát bele legelőször, anélkül, hogy tudta volna hogyan fog elhelyeszkedni a többi portré. Úgy döntott, először befejezi Washington portréját, és csak aztán határozza el hogyan fog elhelyeszkedni a másik három fej.

Azt a problémát, hogy hogyan legyen élethű az elnökök arca, Borglum először elkészitette a modelleket, a végső méret egy-tizenkettedében. A modell közepénél elhelyezett egy “pontozó”-nak nevezett szerkezetet, forgatható szögmérő karral, amelyről lógott egy változtatható hosszúságú függőón. Igy a modell arcának minden pontja meghatározható volt. Ezután egy ugyanilyen, de sokkal nagyobb szerkezetet állitottak fel a hegyen is, a portré tervezett középpontjánál. A modell méreteit igy pontosan át tudták vinni a sziklára. A szobor készitésénél semmilyen más módszert nem alkalmaztek.

Borglum olyan kőbányászokat és kőfaragókat alkalmazott akik jártasak voltak a pneumatikus fúrók és a robbanóanyagok kezelésébsn de a szikla fala nagyon kemény volt, a fúrók hegye hamar eltompult, ezért külön kovácsokat kellet alkalmaznia, hogy a fúrókat hegyezze.

A szobor munkálatai a harmincas években is folytatódtak, de gyakran le kellett állni vele, ha elfogyott a pénz, vagy túl zordra fordult az időjárás. Borglum 1941. március 6-án halt meg, a szobor ekkor még korántsem volt kész. A végső munkálatokat fia, Lincoln Borglum irányitotta, aki 15 éves korában kezdett el dolgozni a szobron. A végső költségek majdnem 1 millió fontba kerültek. A szikla anyagához csak egyetlenegy helyen kellett hozzátoldani-Jefferson felső ajkánál, ahol faraghatatla kemény földpárkőzetet találtak. Egy kis darab gránitot erősitettek ide kénezett cementel. Ma évente 2 millióan látogatnak el a Black-hegységbe, ami teljes mértékben beváltotta Doan Robinson egykori álmait.

Az emlékmű megszületésének ötvenedik évfordulóján, 1991-ben 40 millió dolláros felújitásba fogtak. Ennek során szerkezeti vizsgálatokat is végeztek, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy a sziklában található repedések nem tágulnak-e, és elvégezték a szükséges javitásokat is e jelentős nemzeti kincs megóvásának érdekében.