A sydneyi operaház

A sydneyi Operaház éppolyan közismert jelké­pévé vált Ausztráliának, mint a kenguru vagy a koala. A sydneyi öbölbe benyúló kis félszigeten álló épület minden szögből gyönyörű látványt nyújt, csillogó fehér teteje egy halom kagylóra emlékeztet.

A tetőszerkezet alatt öt csarnok található ze­nekari hangversenyek, operaelőadások, kama­razenei koncertek és színházi bemutatók céljára, ezenkívül kiállítóterem, három étterem, hat bár, könyvtár és 60 öltözőhelyiség is van benne.178 024 négyzetméternyi hasznos területen ezer szoba és terem kapott helyet. Egymillió kerámia bur­kolólap fedi a tetőszerkezetet, a „kagylók" nyi­tott elejét pedig 6200 négyzetméternyi speciáli­san kiképzett üveg borítja.

A terv egy 1955-ben kiírt pályázatra született, melyet Új-Dél-Wales elnöke, Joseph Cahill hir­detett meg a nemzeti operaház megalkotására, melyet a sydneyi kikötőbe nyúló kis félszigeten akartak felépíteni. A Bennelong-fok egy ausztrál bennszülöttről kapta a nevét, aki Arthur Philip kapitány barátja volt. Arthur Philip volt a pa­rancsnoka az első fegyenc betelepülőket szállító hajóflottának, mely 1788-ban ért partot a sydneyi öbölben. 1902-től ezen a területen egy hatalmas vöröstéglás raktárépület állt, melyet lebontottak, hogy helyet csináljanak az operaháznak.

Mindenki nagy meglepetésére a pályázat győz­tese egy szinte ismeretlen dán építész lett, a 38 esz­tendős Jern Utzon, aki addig alig alkotott valamit - 63 házat Helzinge~r közelében 1956-ban, és egy kisebb lakótelepet Fredensborg mellett. Utzon olyan elegáns és merész tervet készített az opera­házhoz, amivel teljesen elsöpörte a többieket. A rajz részleteket alig ábrázolt. A pályázat elbírálói így nyilatkoztak: „A beadott tervrajzok olyannyi­ra leegyszerűsítettek, hogy szinte csak vázlatnak tekinthetők. De minél tovább tanulmányoztuk ő­ket, annál inkább megerősödött az a meggyőződé­sünk, hogy ez az operaház, ha elkészül, a világ egyik legcsodálatosabb épülete lehet".

Látván e nagyszerű, de igen nehezen kivite­lezhető tervet, Uj-Dél-Wales kormánya könnyen elveszthette volna bátorságát, hiszen nem volt kötelező az első díj nyertesének tervét megépíte­ni. Sok pénzt és sokévi vitát megspórolhatott vol­na, ha egy egyszerűbb, átlagosabb tervet választ. De nem így történt. Elfogadták Utzon tervét, és javaslatára kinevezték építészeti konzultánsnak az „Ove Arup és társa" nevű angliai céget, me­lyet egy dán mérnök alapított.

Az első feladat a terület megtisztítása volt, és a mélyen fekvő, lapos alapzat megépítése, me­lyen az épület áll. A munkálatok 1959-ben kez­dődtek, amikor még az sem volt egyértelmű, hogy az Utzon által tervezett kagyló alakú tető­szerkezet valóban megépíthető-e. Ekkor még úgy gondolták, a tetőt ívelt fa vagy acél öntőfor­mákba öntött betonból fogják elkészíteni. Ez az eljárás azonban megengedhetetlenül költséges lett volna, ezért Utzon más elképzeléssel állt elő.

Azt javasolta, hogy a „kagylóhéjak" előre­gyártott, párhuzamosan ívelt betonbordákból készüljenek. A héjak mindegyike elkészíthető úgy, hogy egy gömbhéjból, mint egy narancs hé­jából, 74 méter sugarú cikkelyeket vágunk ki. A tetők azonban nem egy darabból lennének, ha­nem egymás mellett álló bordákból, melyeket külön-külön öntenének ki a helyszínen, aztán acélkapcsokkal erősítenének össze.

A tető külső felületét ezután kerámialapokkal burkolták. A kerámialapok kiválasztása és felra­kása komoly probléma elé állította az építőket. Utzon nagyon fontosnak tartotta ezt a kérdést: „Ha rossz anyagot választunk, az tönkreteheti az összhatást". Olyan anyagot akart, ami csillog a napfényben, elviseli a nagy hőmérséklet-inga­dozást, nem kell tisztítani, és hosszú évekig megtartja eredeti jellegét. Utzonnak végül az ókori épületek sugallták a megoldást, így talált rá a kerámialapra. Mivel a tetők felülete ívelt hajlású, csak 12 centiméteres nagyságit szögletes lapokkal lehetett befedni.

Kétfajta kerámialapot használtak, az egyik csillogó és fehér, a másik matt és szürkés, hogy ezzel is hangsúlyozzák a tető különleges formá­ját. A kerámialapokat, melyeket a svéd Hoga­nas készített, előregyártott egységekben helyez­ték a tetőre. Ezeket úgy állították össze, hogy külső felükkel lefelé fordítva egy formába fektet­ték a lapokat, aztán betont öntöttek a hátukra, ami összetartotta őket. Az így elkészült egységet (mely 10x2 méteres volt) kivették a formából, és bronz csavarokkal erősítették a tetőre. A teljes tetőszerkezet befedéséhez 4253 egység, közel 1 056 000 kerámialap kellett.

Az épület egyik rejtélye, hogy mi tartja a „kagy­lóhéjakat'; melyek látszólag csak két pontra tá­maszkodnak. Ezt úgy érték el, hogy a nagyobb te­ tőhéjak kisebbekhez csatlakoznak, melyek ellen­kező irányba néznek, és a két kupola egységet alkot. Mivel minden kupola két ponton érinti a talajt, egy egység így négy „lábon" áll.

Egy másik fogós kérdés az volt, hogy hogyan üvegezzék be a kupolák nyitott elülső oldalát. Utzon ragaszkodott az üveghez, de problémát okozott, hogy mivel támasszák meg a hatalmas üvegfelü­letet. Az üvegfalakat végül függőleges acél osztó­bordákra erősítették. Ezekhez bronzkeretek kap­csolódnak, melyekbe szilikon gittel ragasztották az üvegtáblákat. Az üvegfal összesen 200 üveg­lapból áll, méretük az 1,2 x 1,2 méterestől a 4 x 2 méteresig változik, több mint 700 különböző nagy­ságban. Az Ove Arup cég számítógéppel tervezte meg őket. Az üveg 3/4 hüvelyk vastagságú, két rétegből áll, egy simából és egy borostyánszínűből, melyet egy köztes plasztikréteg tart össze. Ez nö­veli az ablakok szilárdságát, és csökkenti annak a veszélyét, hogy az üvegtáblák kiessenek a helyük­ről, továbbá jobb hangszigetelést is nyújt.

1966-ra az épület fő részei álltak, de a belső mun­kálatokhoz még nem kezdtek hozzá. Utzonnak ekkor nézeteltérései támadtak a kormánnyal az építési módszerek és az alvállalkozói szerződések miatt.1965 májusában új kormány lépett hivatalba, mely egyre inkább aggódott az építkezés költségei miatt, melyek máris túllépték az eredetileg meghatározott összeget.1966 februárjában Utzon váratlanul lemondott a építésvezetői pozícióról. A kormányzat kérte, hogy folytassa a munkát, ha nem vezetőként, akkor az építészcsoport tagjaként, de Utzon megmakacsolta magát. Nemsokára el­hagyta Ausztráliát, és soha többé nem is tért vissza.

Munkáját egy ausztrál építészekből álló csapat fejezte be - az épület belseje tehát már nem viseli magán Utzon keze nyomát. Belső funkcióját is megváltoztatták, a legnagyobb (2690 ülőhelyes) terem nem opera - hanem hangversenyterem lett. Utzon úgy vélte, mindkét célnak meg fog felelni, de a bizottság, mely távozása után átvette a mun­ka irányítását, másképp ítélte meg. Ennek az lett az eredménye, hogy a sydneyi Operaházban nem le­het nagyobb szabású operákat előadni. Az opera­

tőhéjak kisebbekhez csatlakoznak, melyek ellen­kező irányba néznek, és a két kupola egységet alkot. Mivel minden kupola két ponton érinti a talajt, egy egység így négy „lábon" áll.

Egy másik fogós kérdés az volt, hogy hogyan üvegezzék be a kupolák nyitott elülső oldalát. Utzon ragaszkodott az üveghez, de problémát okozott, hogy mivel támasszák meg a hatalmas üvegfelü­letet. Az üvegfalakat végül függőleges acél osztó­bordákra erősítették. Ezekhez bronzkeretek kap­csolódnak, melyekbe szilikon gittel ragasztották az üvegtáblákat. Az üvegfal összesen 200 üveg­lapból áll, méretük az 1,2 x 1,2 méterestől a 4 x 2 méteresig változik, több mint 700 különböző nagy­ságban. Az Ove Arup cég számítógéppel tervezte meg őket. Az üveg 3/4 hüvelyk vastagságú, két rétegből áll, egy simából és egy borostyánszínűből, melyet egy köztes plasztikréteg tart össze. Ez nö­veli az ablakok szilárdságát, és csökkenti annak a veszélyét, hogy az üvegtáblák kiessenek a helyük­ről, továbbá jobb hangszigetelést is nyújt.

1966-ra az épület fő részei álltak, de a belső mun­kálatokhoz még nem kezdtek hozzá. Utzonnak ekkor nézeteltérései támadtak a kormánnyal az építési módszerek és az alvállalkozói szerződések miatt.1965 májusában új kormány lépett hivatalba, mely egyre inkább aggódott az építkezés költségei miatt, melyek máris túllépték az eredetileg meghatározott összeget.1966 februárjában Utzon váratlanul lemondott a építésvezetői pozícióról. A kormányzat kérte, hogy folytassa a munkát, ha nem vezetőként, akkor az építészcsoport tagjaként, de Utzon megmakacsolta magát. Nemsokára el­hagyta Ausztráliát, és soha többé nem is tért vissza.

Munkáját egy ausztrál építészekből álló csapat fejezte be - az épület belseje tehát már nem viseli magán Utzon keze nyomát. Belső funkcióját is megváltoztatták, a legnagyobb (2690 ülőhelyes) terem nem opera - hanem hangversenyterem lett. Utzon úgy vélte, mindkét célnak meg fog felelni, de a bizottság, mely távozása után átvette a mun­ka irányítását, másképp ítélte meg. Ennek az lett az eredménye, hogy a sydneyi Operaházban nem le­het nagyobb szabású operákat előadni. Az opera­ előadások céljára használt termet, melyben 1547 ülőhely van, eredetileg színházteremnek szánták, és nincs elég nagy zenekari árka. Wagner Ring­jének például csak egy leegyszerűsített változatát tudják itt bemutatni. A nagyobb operákat ugyan a nagyteremben szokták előadni, de ott is hiányzik a kellő színpadi gépezet.

Ezen hátrányai miatt az operakedvelők min­dig is szemfényvesztésnek tartották a sydneyi Operaházat. Az Utzon távozása után született döntések védelmezői azt szokták mondani, hogy az operaház elnevezés eleve megtévesztő, hiszen a pályázat kiírásakor világosan meg­mondták, hogy az épületnek nem az operák elő­adása az elsődleges funkciója.

A viták ellenére az épület végül elkészült, 1973 októberében avatta fel II. Erzsébet királynő. Az eredeti becslés, melyet Joseph Cahill meg­adott, 7 millió ausztrál dollár volt; a végleges költségek 102 millió dollárra rúgtak, melynek nagy részét sorsjegyek kibocsátásával fedezték. A kormányzat mindenesetre megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az épület elkészült, és boldogan sütkérezett a dicsőség fényében.

1989 márciusában a parlamentet figyelmez­tették, hogy az Operaházon sürgős javításokat kell végezni, melyeknek költsége mintegy 86 millió dollár lesz, máskülönben helyrehozhatat­lan károsodásokat fog szenvedni. A kerámiala­pok hullani kezdtek a tetőről, amely több helyen beázott. A betonbordák találkozásánál használt tömítőanyagok, melyeket legalább 20 évre ter­veztek, már tíz év után romlani kezdtek. Bár­mennyibe kerüljön is, az épületet fenn fogják tartani - mondta a Parlament előtt Új-Dél-Wales kulturális minisztere. A sydneyi Operaház való­színűleg még sok pénzébe és energiájába fog ke­rülni az ausztrál kormánynak az elkövetkezen­dő évek során.