A KÍNAI NAGY FAL

A leghatalmasabb építmény, melyet emberi kéz valaha is alkotott, 3440 kilométeren át kígyózik Kínában, mint egy sárkány hosszan elnyúló tes­te és farka. A kínai Nagy Fal, mely több mint 1800 éven át épült millió és millió ember munkájával, a Sárga-tengernél, Peking közelében kezdődik, és a jia-jü-guani Jáde-kapuig ér, mely egykor a kínai birodalom határát jelölte ki a vad közép­ázsiai vidékeken. A fal volt a határ a kínai civili­záció és az északon élő barbárok között, itt ért véget a kínai civilizáció befolyása, mögötte már csak zord hegyek és sivatagok terültek el, ahol a nomádok tengették nyomorúságos életüket. A Nagy Fal „az emberiség legkolosszálisabb alko­tása" - ahogy egy amerikai tudós, Owen Latti­more fogalmazott.

Az építkezés az első császár, Csira Si Huang-ti uralkodása alatt vette kezdetét, akinek nagy hódí­tó háborúk után végül i. e. 221-ben sikerült egye­sítenie egész Kínát. Már korábban, az i. e. V. szá­zadban is léteztek rövidebb falsza kaszok, melyeket helyi fejedelmek építtettek, de a császár ezek kö­zül sokat lerombolt. Kemény kézzel igazgatott, hatékonyan működő birodalmat hozott létre, erős hivatalnokrendszert épített ki. A bűnözőkkel ke­ményen elbántak, a naplopókat besorozták a had­seregbe, és a birodalom legtávolabbi sarkaiba ren­delték szolgálatra. Ezek a katonák voltak a Nagy Fal első építői. A legújabb történelmi kutatások sze­rint Csira fővezérét, Meng Tiant rendelte ki 300 000 ember élén, hogy szorítsa vissza a barbárokat északon, és építsen egy falat, mely a természetes adottságok kihasználásával leküzdhetetlen aka­dályként védelmezné a birodalmat.

A ma látható építmény sokkal későbbi erede­tű, a Ming-dinasztia (1368-1644) idejéből szár­

urazik. Céljuk ugyanaz volt vele, mint Huang-ti császáré - védekezni az északról jövő inváziók ellen, és egyértelműen kijelölni a birodalom ha­tárát. A Ming-korabeli fal legjobb állapotban fennmaradt szakasza Peking és a tenger között húzódik, keleti irányban fut végig a Jan-san hegy gerincén Sen-haj-guanig.

E két időszak között Kína más uralkodói is raj­ta hagyták kezük nyomát a falon, munkások mil­lióit hurcolva el kényszermunkára. Csira Si Huang­ti a hadsereg katonái mellett félmillió parasztot is dolgoztatott. Több mint 600 esztendővel később, 446-ban, Taj-ping Csen jün 300 000 munkással épít­tetett egy újabb szakaszt, míg 555-ben Tiara Bao 1,8 millió parasztot küldött kényszermunkára.

Voltak olyan időszakok, amikor a fal jelentő­sége háttérbe szorult: a Tang-dinasztia idején például, mely 818-tól uralkodott, úgy véleked­tek, hogy legjobb védekezés a támadás, ezért a fal megerősítése helyett inkább egy ütőképes hadsereg megteremtésére összpontosítottak. Amikor azonban a Mingek kerültek hatalomra, az erődítmény újból nagy jelentőséget kapott.

A fal építéséhez földet, követ, fát, cserepet, il­letve a Ming-dinasztia idején téglát használtak. Mivel a szállítás nehézkes volt, főként helyben található anyagokat alkalmaztak: a magas he­gyekben köveket; a Góbi-sivatagban homokot, kavicsot és tamariszkusz-ágakat; északkeleten a Liao-dong környéki erdőkből származó fenyő­és tölgyfát. Ezeknek az anyagoknak egy részéből eleve csak átmeneti falat lehet építeni; ezért csu­pán a kőből, illetve később téglából és cserépből épült falszakaszok maradtak fenn. A Mirag-di­nasztia idején kemencéket építettek a helyszí­nen, ott égették ki a téglákat és a meszet.

Az építőanyagokat emberi erővel szállították, a munkások eleven láncot formálva adták kézről kézre a téglákat. Talicskákat is használtak, a na­gyobb kődarabokat csigákkal és emelőkkel moz­gatták. Szamarak hordták a téglával és ha­barccsal megrakott kosarakat, állítólag még a kecskéket is munkára fogták, a szarvukra kö­tözték a téglákat.

A Csira-dinasztia alatt épült földfalakat úgy ké­szítették, hogy először ágakból két „rácsozatot" emeltek, agyaggal betapasztották, majd a köztes részt feltöltötték földdel. A földet 8-10 centiméte­renként ledöngölték, ezután következett az újabb réteg. A Ming-korszakban is hasonló módszere­ ket alkalmaztak. Ez a technika nagyon elterjedt volt Kínában, a házakat is így készítették.

A kőfalak úgy épültek, hogy először elegyen­gették a talajt, majd kőlapokat fektettek le alap­nak. Ezután kőből felhúzták a fal két oldalát, és a köztes üreget megtöltötték kaviccsal, törme­lékkel és földdel. Ahogy elérték a kellő magas­ságot, a tetejét enyhén lejtősen kirakták téglával, ha pedig 45 foknál meredekebb volt a lejtésszög, lépcsőt képeztek ki.

A Nagy Fal egyik legfigyelemreméltóbb voná­sa az, hogy milyen nagyszerűen kihasználja a te­rep nyújtotta védekezési lehetőségeket. A kulcs­fontosságú helyeken őrtornyokat emeltek, ahon­nan jól be lehetett látni a környező vidéket. Ezek olyan pontok voltak, ahol valószínűnek vélték az ellenséges támadást: hegyi hágók, nagyobb út­vonalak kereszteződései, folyókanyarulatok.

Habár a fal védelmi funkciót töltött be, sok részlete megkapó stílusérzékkel készült. A tor­nyok, a kapuk és az erődök sokszor gyönyörű kidolgozásúak, és a legkülönbözőbb építészeti stílusokat képviselik. A fal mentén templomok, szentélyek, teaházak és óratornyok is álltak.

Magassága általában 7-8 méter, az alapja min denhol ugyanolyan széles, fölfelé kissé keskenye dik, a tetejénél kb. 5 méter. (Ezek az adatok a legjobb állapotban fennmaradt, Peking közelében talál ható Ming-kori részekre vonatkoznak.) A fal kínai oldalán úgy 100 méterenként lépcső vezet a tete­jére, ahol a csapatok gyorsan mozoghattak, ha meg kellett erősíteni egy-egy helyőrséget.

A széleken egyméteres mellvéd fut végig, mely védelmez a kieséstől, és egy 1,5 méter ma­gas lőréses oromzat. 100-200 méteres távolság­ban kisebb erődök helyezkedtek el, két-három emeletes épületek, melyek a katonák lakhelyéül szolgáltak. Az erődök 9-10 méter magas, 30 x 50 méternyi lapos tetején ágyúk álltak. Minden erődben 30-50 katona állomásozott egy tiszt ve­zénylete alatt.

Ha támadás érte a falat, az erődök jól bevált jelzőrendszerrel kommunikáltak egymással. Egy jelzőtűz azt jelentette, az ellenség száma 2 és 100 között van; két jelzőtűz 500 főt jelzett, és

így tovább egészen öt jelzőtűzig, ami több mint 10 000 katonából álló ellenséges hadseregről adott hírt.

Békeidőben a katonák önellátóak voltak, megtermelték a saját élelmüket a környékbeli földeken. Feladataik közé tartozott a falat átlépő kalmárok és kereskedők ellenőrzése, és a fal karbantartása is. A Ming-dinasztia ide­jében feltalált puskaport különféle gránátok­hoz használták. Valódi tűzfegyverek ekkor még nem voltak használatosak; csak íjakat és római típusú hajítógépeket alkalmaztak, me­lyekkel nagy távolságra lehetett lövedékeket eljuttatni. A közelharcot kardokkal, lándzsákkal és botokkal vívták, lovasságuk is volt.

A fal hosszúsá a a Min -korban 10 000 li volt (6400 kilométer), kilenc katonai zónára oszlott, mindegyik egy-egy fővezér irányítása alatt állt. Ha támadás értea birodalmat, mind a kilenc zónát a hadügyminiszternek rendeltek alá. Mindegyik zónának megvolt a főhadiszállása a fal közelében levő erődben, mely állandó összeköttetést tartott a fővárossal. A rendszer igen hatékonyan működött.

A Ming-dinasztia idejében csak a fal állt a kínai birodalom és a mongolok között, akik a XIII. század elején, Dzsingisz kán alatt kezdték meg kiépíteni birodalmukat. Annak ellenére, hogy a mongolok aránylag kisszámú (250 000 fős) hadsereg gel rendelkeztek, mégis át tudtak törni a falon, és meghódították Kínát. A XIII. század végére biro dalmuk átfogta szinte egész Ázsiát és Európát, északon Koreától a Lengyel Királyságig és Magyarországig nyúlt, délen Kínától Törökországig.

Kubiláj kán, Dzsingisz kán unokája 1260-ban lett császár, és nagy hozzáértéssel igazgatta Kínát. Halála után azonban a mongol befolyás gyengülni kezdett, míg végül a mongolokat visszaszorították a fal mögé, és Csu Jüan-csang megalapította a Ming-dinasztiát.

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a Mingek az újabb mongol támadásoktól tartva nagy figyelmet fordítottak a fal megerősítésére. A császár kilenc fiát nevezte ki a falat védő ki­lenc helyőrség élére. Az erődítményt újra és újra megerősítették, az építkezés az egész Ming-kor alatt folytatódott. A ma látható falszakaszok nagy része ekkor épült,1368 és 1644 között.

Ez a roppant méretű védőmű mindig is elbű­völte az európaiakat, mióta csak tudomást szerez­tek róla. Dr. Johnson különösen nagy csodálója volt, és igen szerette volna látni. Egy nap élet­rajzírója, James Boswell megjegyezte Johnson­nak, hogy ha nem lennének a gyermekei, akikről gondoskodnia kell, ő is szívesen odautazna, s megnézné a falat, mire Johnson így felelt: „Uram, ha valóban ellátogatna oda, azzal csak jót tenne gyermekeinek, mert rájuk is vetülne a dicsőség fényéből, amit egy ilyen utazás hozna Önnek. Azt mondanák róluk: íme, annak az embernek a gyermekei, aki látta a kínai Nagy Falat!"

Egy amerikai író, William Edgar Geil volt az el­ső nyugati, aki teljes hosszában bejárta a falat 1909­ben. Ugy vélekedett, hogy építőinek gondolkodá­sa összehasonlíthatatlanul magasabb rendű volt, mint Európa esztelen militarizmusa. Az 1980-as években évente több mint 4 millió ember követte Geil lábnyomait, bár kevesen merészkedtek távo­labbra a jó állapotban megőrzött falszakasznál, mely autóbusszal is megközelíthető Pekingből. A merészebbek közé tartozott William Lindsay, egy angol egyetemi kutató, az első külföldi, aki kíséret nélkül végigfutott a fal 1400 kilométeres szaka­szán. Az út 78 napig tartott, közben a táv felénél egy négyhónapos szünetet iktatott be.

A XX. században nem álltak rendelkezésre anyagi források, hogy kellőképpen karbantart­sák a falat. Egyes rövidebb szakaszai nagyon jó ál­lapotban.vannak, de másutt, a turisták által láto­gatott helyektől távolabb, igencsak omladozik. Ma már nem tölt be védelmi funkciót, habár a ja­pánok elleni háború idején felhasználták a kínai csapatok útvonalaként. De mind a mai napig a világ egyik legnagyobb csodája, akkora alkotás, amekkorára csak a természet képes, az emberi erő, zsenialitás és kitartás nagyszerű példája.