A SZENT GOTTHÁRD-HÁGÓ

A svájci Uri kantonban található Göschenentől az olaszországi Airolóig egy 10 kilométeres alagút vezet az Alpok alatt, melyet 1980-ban adtak át a forgalomnak. A két hely összekötése több évszázadon át próbára tette a mérnökök találékonyságát. Ma már az autópálya elha¬gyása nélkül Hamburgtól egészen az olasz csiz¬ma orránál lévő Reggio di Calabriáig el lehet jutni - ez a világ leghosszabb országúti alag¬útjának köszönhető.
Elhelyezkedése miatt a Szent Gotthárd-hágó mindig is fontos szerepet töltött be, mivel a Milá¬nót a Rajna-völggyel összekötő közvetlen útvona¬lon fekszik. 2081 méteres tengerszint feletti ma¬gassága nem kiemelkedő az Alpokban, de min¬dig nehezen járható volt, mert svájci oldalon ko¬moly akadályt jelent a szűk és meredek Schölle¬nen-szakadék. A XIII. század elején ismeretlen építőknek sikerült áthidalni ezt a szakadékot egy keskeny fahíddal, mely 30 méterrel a Reuss folyó fölött ívelt át. A hidat egy 40 méteres falépcsőn le¬hetett megközelíteni, mely láncokkal volt a szin¬te függőleges sziklafalra erősítve. Komoly ered¬ménye volt ez a középkori építési technológiának; a helybéliek „az Ördög hídjának " nevezték.
1595-ben a fahidat felváltotta egy kőhíd,1707¬ben pedig elkészült a legelső alagút az Alpok¬ban. Ez 40 méter hosszú volt, az építését a ticinói Petro Morettini irányította. Keresztmetszete mindössze 3,6 x 3 méter lett, szekerek nem is fér¬tek el benne.1775-ben egy angol ásványkutató, Greville áthajtott egy könnyű csézával - ezzel ő lett az első, aki járművel haladt át a Szent Gott¬hárd-hágón. 1830-ban kitágították az alagutat, így már nagyobb kocsik is használhatták.
1799-ben a hágó nagy csata színhelye volt: Szu¬varov tábornok vezetésével 21 000 orosz katona ütközött meg itt a forradalmi francia seregekkel. A 12 órás csatában, mely a hágó olaszországi oldalán zajlott, Szuvarov vereséget mért a franciákra, akik azonban visszavonulás közben lerombolták „az Ördög hídját", és egy utóvédet hagytak Urnerloch¬nál. Az oroszok sok embert vesztettek az utóvéd¬del folytatott csatában, melyet végül egy gázló megtalálása döntött el a javukra. A hidat megjaví¬tották, és Szuvarov átkelt az embereivel.
1818 és 1830 között a Szent Gotthárd-hágón át¬vezető út állapotán sokat javított Uri kanton, mely majdnem tönkre is ment a nagy építkezésben. Ak¬koriban a hágókat nem zárták le télen, hanem a na¬gyobb hóesések után ökrökkel vontatott hóekékkel megtisztították az utat, és lovasszánokon szállítot¬ták át az utasokat. A hágó tetején volt egy fogadó, ahol az utasok felinelegedhettek,ehettek és ihattak.
1850-re már vasútvonalak is vezettek a nagy alpoki hágók mindkét oldalához, de átkelni még mindig csak lovakkal, szekerekkel és szánokkal lehetett. Az 1860-as évek során megépült az első vasúti alagút az Alpokban, a Mont Cenis alatt, 1871-ben pedig Németország, Olaszország és Svájc megegyezett, hogy közösen finanszíroz¬zák a Szent Gotthárd hegytömb alatt fúrandó alagút megépítését. A megbízást a genovai Louis Favre nyerte el - és bele is bukott. A határidő túl¬lépéséért kiszabott kemény büntetések csődbe vitték a céget, Favre pedig megtört emberként halt meg, mielőtt az alagutat tízévi építkezés után,1882 májusában megnyitották volna.
A legtöbb bajt a víz okozta, mely állandóan be¬tört az alagútba, a munkásoknak sokszor térdig ért. Alig helyezték el a dinamitot a sziklába vájt lyu¬kakba, már el is sodorta a sárga iszap. Odalenn tró¬pusi forróság tombolt, terjedtek a betegségek, nem kímélve sem az embereket, sem a lovakat. Komp¬resszorokkal pumpáltak ugyan levegőt az alagútba a légfúrók meghajtására, és hogy a munkásokat is ellássák oxigénnel, a gépek azonban nem voltak elég hatékonyak, és a bányászok szinte fuldokoltak.
De a legnagyobb probléma az volt, hogy egy szakaszon, 2,5 kilométerre a svájci bejárattól, be¬omlott a mennyezet. Ezen a részen laza gipsz és földpát kőzetben dolgoztak a fúrók, ami kapcso¬latba kerülve a nedves levegővel cseppfolyóssá vált, és akkora nyomást fejtett ki az alagút bélésé¬re, hogy széttörte. Két évbe telt, míg sikerült meg¬oldást találni: egy masszív, 2,5 méter vastagságú gránitfalat építettek, ami végül elég erősnek bizo¬nyult, hogy visszatartsa a ragacsos masszát. Költ¬séges és sok időt felemésztő munka volt ez.
A vállalkozás összesen 57,6 millió frankba ke¬rült, 14,7 millió frankkal többe, mint amennyit Favre a szerződésben vállalt. Mai szemmel nézve, és figyelembe véve az építkezés nehézségét, ez nem tűnik különösebben nagy többletköltségnek, de a vasúti társaság ragaszkodott hozzá, hogy Favre cé¬ge viselje a veszteséget, és még 76 millió frank kár¬térítést is fizessen a késedelmes befejezésért. Favre ekkorra már meghalt, és a cége sem sokkal élte túl. Nem ő volt az építkezés egyetlen áldozata: a Szent Gotthárd-alagút építése közben 310 munkás vesz¬tette életét, és 877 vált nyomorékká.
Napjainkban a hegy alatt fúrtak egy második alagutat is, melyben az országút halad. Ez is ke¬mény feladatnak bizonyult.1969-ben kezdték, és végül 11 évvel később,1980 szeptemberében nyi¬tották meg.
A svájci autós szervezetek nyomására egy biz¬tonsági alagutat is kellett építeni, mely 30 méter¬rel távolabb, párhuzamosan halad a főalagúttal, és tűz esetén menekülési útvonalat biztosít. A két út kanyarogva halad a hegy alatt, részben, hogy a már meglevő hágóktól rövidebb szellő¬zőaknákat lehessen átvezetni, részben hogy ki¬kerüljék a problémásabb kőzeteket.
1970. május 5-én a fúrás egyszerre indult meg mindkét oldalról, hagyományos alagútfúrási módszerekkel, vagyis a sziklát robbanóanya¬gokkal robbantották szét, majd teherautókkal vagy vasúton szállították el a törmeléket. A biz¬tonsági alagút és a négy szellőzőalagút is ugyan¬ekkor épült; a biztonsági alagúttal mindig kicsit előbbre jártak, hogy észrevegyék, ha valan probléma adódik a kőzetben vagy a talajban. főalagút 7,5 méter széles, mindkét irányban eg: sávos, magassága 4,5 méter. Fúrása közben a kalmazott egyik újítás egy több mint 120 méta hosszú, acélból készült „mozgópadló" volt. E hogy haladtak a fúrással, a padlót folyamatosa előretolták, így biztos talajt nyújtott a törmelék elszállító teherautóknak, és szilárd felülete melyről a mennyezet bélését építhették. Egy k lene lézersugárral működő műszerrel ellenőri; ték, hogy pontosan a tervezett irányba halat nak-e. Minden 150 méter után előbbrehozták mérőműszert, és a megfelelő irányba állítottá Egy ponton, kb. egy kilométerrel az északi kijára tól, közvetlenül a vasúti alagút alatt haladtak c mindössze 4,8 méternyi szikla választotta el őke itt különös gonddal kellett végezni a robban tósokat, nehogy megrongálják a régebbi alaguta Összesen mintegy 730 munkás kezdett dolgozni az alagút két végén;1976 márciusában találkoztak össze. A biztonsági intézkedések el¬lenére 19-en haltak meg a fúrás közben történt balesetekben. Az utasok védelmét több bizton¬sági berendezés is szolgálja. A világítás folyama¬tos, minden tizedik lámpa független, önálló áramforrásról működik.
Az alagúton belül részletes jelzések irányítják a forgalmat, melynek a kétsávos országútról kell belépnie az egysávos alagútba. A keleti oldal tel¬jes hosszában leállók vannak, melyek közvetle¬nül a biztonsági alagútba vezetnek, a nyugati oldalon pedig kisebb beugrók tűzoltószerkeze¬tekkel és segélykérő telefonokkal, ahol tűz vagy baleset esetén menedéket lehet találni. Az alag¬utat tűzjelző rendszerrel is felszerelték, valamint monitorokkal és saját adóval, hogy a hegy gyomrában is működhessenek az autórádiók.
Éppúgy mint Favre, az újabb építők is szem¬betalálták magukat nehéz kőzetszakaszokkal és a betörő víz problémájával, ami három évvel késleltette a munka befejezését. Az összes költ¬ség végül 690 millió svájci frankot tett ki, ami az eredeti költségvetésnek több mint kétszerese. A költségnövekedés fele az inflációnak tudható be, további egynegyede a kemény kőzet okozta gondoknak. Némi pénzt költöttek egy újabb alagút előkészítésére is, melyet akkor fognak megépíteni, ha a jelenlegi áteresztőképessége (1800 jármű óránként) már nem lesz elégséges.